56. fejezet

Ez a rész elég vegyes lett, de jobbat most nem tudtam írni, nézzétek el. Már csak pár fejezet van hátra a történetből, annyit elárulok, hogy nem azzal fog végződni, hogy a srácok elmennek. Szerintetek happy-end vagy depi-end lesz? Ti melyiknek örülnétek jobban? Válaszaitokat szívesen várom! A részt tulajdonképpen Harry I Can't Change tetkója ihlette. nem lett hosszú, de tényleg már csak nagyon kevés rész van hátra, azok ígérem, sokkal hosszabbak lesznek és eseménydúsak is. Jó hír azoknak, akik olvassák a One Love-ot: félig kész van az új rész, így lehet, hogy nem pénteken kerül fel, hanem előbb.

Nem tudok változni

Harry Styles

Nagyjából, úgy igazán csak másnap fogtam fel, amit Eleanor mondott. Igaza volt, de nem tudok változni. Lehet, hogy a génjeimben van, vagy ez csak átmeneti állapot, de nem megy. A legrosszabb, hogy emiatt elveszíthetek egy olyasvalakit, aki fontos nekem. Az az igazság, hogy nem is próbálok megváltozni. Be sem merek számolni a többi kalandomról a fiúknak, mert fülön csapnának.  Egész álló nap magamban őrlődtem. Tanácstalan voltam. A legjobbnak azt láttam, ha esetleg beszélek Diával, és elmondom neki őszintén, mit érzek. Megbántani viszont nem akarom.

-  Harry, hol jársz? – legyezett a szemem előtt Louis. Na, Ő az, aki nagyon idegesített az elmúlt pár órában, a beszólásaival főleg.

-  Ott, ahol te nem. – válaszoltam neki, majd faképnél hagytam.

Fejemre tettem egy sapkát és felvettem egy napszemüveget hogy ne ismerjenek fel. Paul-al úgy beszéltem meg, hogy próbára visz, de idő közben írtam egy sms-t Dianának, hogy találkozni szeretnék vele.

Egy nagyon pici, kevésbé ismert kávézót szúrtam ki, ott pont jó lesz. Arra csak öregek járnak, viszont finom a kávé és a teasütemény. Ja, és a fotósok sem pofátlankodnak.

-  Szia! Hogy sikerült a tegnapi próba?- Dius gyönyörű volt, mint mindig. Nagyon bírtam, hogy Ő még egy szakadt göncben is jól nézett ki, az arcáról mérhetetlen kedvesség sugárzott, még akkor is, ha az ember tudta, hogy belül majd’ felrobban.

- Jól, köszönöm. – mindketten helyet foglaltunk a kis asztal mellet. – És neked hogy sikerült az első tanítási nap?

- Ne is mond. – forgatta meg szemeit, mire elmosolyodtam. Ilyenkor jövök rá, hogy hülye vagyok, hogy elhalasztom Őt. Nála jobbat keresve se talál az ember.

-  Ennyire rossz volt? – kérdeztem, míg a pincérnő felvette a rendelést.

-  Annál is rosszabb.

Kifaggattam, hogy valójában mi is történt. A suli sosem lehet jó, de szegénynek meg pláne ne, hisz a tanulás mellett a sok beszólogatást is el kell viselnie, ami nem könnyű feladat. Tudom, mert én is rendszeresen olvasom az olyan tweeteket amiben a halálomat kívánják. Nem szép érzés fog el közben.

Csak halasztottam és halasztottam a témát, amiről beszélni akartam. Úgy éreztem, ideje lenne felhozni.

- Figyelj, beszélhetnénk erről a Cara-ügyről? – látszik rajta, hogy érzékenyen érinti a téma, de muszáj beszélnünk róla.

-   Beszéljünk. – egyezett bele.

-  Hát jó. Próbálok, nagyon is, de nem tudok változni. Szeretlek, de egyszerűen bennem van az, hogy ha látok egy jó csajt ágyba vigyem. Nem akarlak bántani, és nagyon szeretlek, de lehet, jobb lenne neked nélkülem. – semmi, de semmi kedvem nem volt szakítani, és úgy éreztem, ha most ennek vége, akkor nekem is. Hat hónapja járunk, de ez alatt a hat hónap alatt kétszer annyit tanultam, mint 18 év alatt. Nem hittem eddig abban, hogy tényleg van valaki, aki nekem való, de ezek szerint van. Csak én nem vagyok elég hozzá.

-  Szakítani akarsz? – rezzent össze az arca. Bárcsak látná a gondolataimat, akkor tudná, hogy eszem ágában sincs kimondani azt a szót.

-  Nem, hisz szeretlek, és nem bírnám ki nélküled, de holnap megyünk vissza Londonba. Nem érdemellek meg téged, egyik földrészről a másikra, pedig elég nehéz csak úgy elutazni. Azt nem kérhetem, hogy gyere velem, hisz itt az életed, itt laksz, és nem rángathatlak ide-oda. – annyi mindent tudtam volna még mondani, de akkor éjfélig is itt ültünk volna.

-   Ahogy akarod. Hánykor indultok holnap? – kecsesen felállt, a vállára vette a táskáját, amiből kivillant egy kémiakönyv.

-  Délelőtt fél tíz. – álltam én is fel.

-  Ott találkozunk.

Sarkon fordult és elment. Most megbántottam, vagy mi? Mindig azt mondta, legyek őszinte vele. Az voltam, de elszúrtam. Tényleg nem érdemlem meg. Asszem, megyek El-hez, ismét. Tuti, leszedi majd a fejem, de nem érdekel, érte bármit megteszek. A hotelben el is kezdtem keresni Lou-t és El-t, de helyettük egy igen nem kívánatos személybe ütköztem. Előre éreztem, hogy ennek nem lesz jó vége, de mire csendben elmentem volna észrevett, és odaköszönt.