12. fejezet

Nem is tudom már, milyen monológot írjak ide, a fejezet elé. Mikor írtam ezt a részt, valami megváltozott. Elkezdtem máshogy látni a történetet, máshogy kifejteni a dolgokat - lehet, hogy ez a további írásokban nem fog majd látszani, de én érzem. Nem tudom, mi a véleményetek arról, hogy megint csak veszekedések vannak a részekben, de az első fejezeteknél úgy vettem észre, szeretitek ezeket is. Plusz még egy infó: a következő rész elejére kirakom a Twitteremet, amit most kezdtem aktívan használni, és ott találhattok majd sok-sok mindent a történetről és kérdezhettek is. Sziasztok. xx

Bocsáss meg!

Diana szemszöge

Harry meglepett arccal nézett rám, majd Leára. Közben megjelentek az ajtóban a fiúk is, akik teljesen ledöbbentek. Zayn meg akarta ütni Harryt, de mielőtt megtehette volna, megfogtam a kezét és visszahúztam.

    - Várjuk meg szépen a magyarázatukat, kíváncsi vagyok rá. – mondtam neki, mire Ő mérges arccal mellém állt, majd mindketten karba tett kézzel álltunk egymás mellett.

-   Harry, kezdheted. – szólt Zayn.

-   Diana én sajnálom, mi berúgtunk és csak úgy megtörtént. – védekezett Styles.

-  Attól még, hogy holt részeg vagy, nem kell lefeküdni a legjobb barátnőmmel. És te, Lea – fordultam felé – mégis mit képzeltél magadról?

-  Sajnálom, kérlek, bocsássatok meg. – ezután Zayn kiment, Lea pedig utána futott.

Úgy éreztem, mint akit arcon csaptak valami jó keménnyel, plusz párszor szívendöfték és még a kést is megforgatták benne. Nem érdekeltek Harry magyarázatai, gondolhattam is volna, hogy ez lesz belőle. Könnyes szemmel hagytam ott mindenkit, a három fiú előttem szétszéledt én pedig mentem összeszedni a cuccom, ám a következő pillanatban Harry jelent meg, majd ismét jöttek a többiek is.

-  Diana, kérlek, bocsáss meg. Én nem akartam..

-   De megtetted. – néztem rá.

-  Tudod, hogy milyen nehéz ellenállni a kísértésnek? Mármint, hiányzott a szex, és.. – nem hagytam, hogy végigmondja, a szavába vágtam.

-  Mivan? Á, neked csak ennyit jelentettem? Képzeld el, Harold Edward Styles, hogy én általában először kiismerek valakit, mielőtt lefeküdnék vele. Ja, és ajánlok neked egy dokit, ha ennyire szexmániás vagy. – azzal megfogtam a táskáimat, majd becsaptam az ajtót és a repülőtér felé vettem az irányt.

Rengeteg dolgon gondolkodtam. Hogy mehettem bele Harry hülye játékába? Hogy hihettem neki? Magam sem értem. Siettem, ahogy tudtam, majd az első New York-ba tartó gépre felszálltam. Egyedül akartam lenni, kiülni a hatalmas ablakba és figyelni a nyüzsgő várost. Sétálgatni a Central Parkban, csak állni az esőben és nézni. Ennyi kívánságom volt most. Kicsit sem  érdekelt, hogy mi van a bandával, pedig egész végig Ők mentek a repülőn. Két tizenéves kiscsaj Harryről áradozott, amit már egy idő után meguntam, hátrafordultam és teljesen nyugodtan csak ennyit mondtam nekik:

- Figyu, én elhiszem, hogy szeretitek a One Direction-t és főleg Harryt, de ha egy kicsit is ismernétek őket, nem áradoznátok így róluk.- kijelentésemre csak két meglepett fejet kaptam válaszul. Visszafordultam, majd a telefonomat kezdtem nyomkodni. Egy bejövő üzenet. Harrytől. Meg sem néztem, egyszerre kitöröltem.  

Miután leszálltam egyből haza siettem. Kisétáltam a reptérről, fogtam egy taxit és a fél órás úton csak gondolkodtam. Néztem a hatalmas épületeket, majd hirtelen ötlettől vezérelve öt háztömbbel arrébb kiszálltam. Gyönyörű, napsütéses idő volt, de amint az ember átsétált a parkon, érezte az eső illatát, látta a harmatos füvet és a sok éledező virágot.

Lassan hazasétáltam. Előkerestem a kulcsaimat, majd berontottam a lakásba az ajtót pedig becsaptam. Elfutottam a hálószobába, ahol az ágyra ugrottam és aludni kezdtem. Azt hiszem, az utóbbi időben annyit sírtam már, hogy nem volt már elég könny a könnycsatornámban. Nem tudom, ilyen lehetséges-e, de velem megtörtént, becsszó.

Este átöltöztem, majd körülbelül két óráig zuhanyoztam. Hajnali kettő körül feküdtem le, de szinte alig aludtam. Felüdülés volta reggeli müzlim elfogyasztása közben kopogást hallani az ajtón. Felpattantam, majd odafutottam az ajtóhoz és lenyomtam a kilincset. Lea állt előttem, és szólt kérlelően:

- Meg tudsz bocsátani? – kisírt szemekkel nézett rám, mire én rávágtam az egyértelmű választ.

-  Nem hiszem.